Pamacs múltja - tizedik fejezet

Itt van Pamacs újabb, kicsit szomorúbb kalandja, ugyanis most meg kell ismerkednie az élet tragikus, ám természetes velejárójával is...

Január 2.

A labda csak röpül és röpül. Nagyokat ugrok, de hiába sikerül elkapnom, mindig kicsúszik a számból. Ennek ellenére élvezem a játékot. Micsoda móka! A labda éppen a fejem felett zúg el. Na, most elkapom! Elrugaszkodom a földtől, és...
- Vaúú!
Felpattantak a szemeim, és az édes álom tovaúszott. Bazsalikom idegesen toporgott mellettem.
- Te is hallottad? – szegezte nekem a kérdést.
- Micsodát? – ásítottam.
- A vonítást!
Azonnal felugrottam a párnáról.
- A vonítás! Hát persze! Hallottam! Gondolod, hogy valami bajt jelenthet?
Bazsalikom a szemembe nézett.
- Mindenesetre furcsa. A menhelyen még mindenki alszik.
Én és Bazsalikom pár pillanatig egymás arcát fürkésztük, majd hirtelen egyszerre felnyüszítettünk. A ketrecben iszonyatos szag terjengett. Ilyet még sosem éreztem: hideg volt, hátborzongató és élettelen.
- Lomha! – gondoltam rémülten. Balsejtelmem nem volt alaptalan.
- Pamacs! Gyere ide gyorsan! – hallottam Bazsalikom hangját a ketrec sarkából. Én azonban hangosan nyüszítve hátrébb húzódtam.
- Nem merek, Bazsalikom! Ez a szag...

Két lábam közé rejtettem az arcom, és reszketve bújtam meg a párna mögött.
Közben a menhely lassan megtelt élettel. A kutyák ébredezni kezdtek, és már hallottam is a gondozók távoli, vidám csacsogását.
Nyílt a ketrecünk ajtaja, és beömlött a friss kutyatáp ínycsiklandozó illata. De még ez sem tudta elnyomni azt a borzalmas szagot.
- Jó reggelt, jó reggelt! – üdvözölt minket derűsen a gondozónk, de azonnal el is komorodott. – Na, mi a baj? Mitől ijedtetek meg?
Végigjártatta a szemét a ketrecen, majd a tekintete megállapodott Lomhán.
- Hé, öreglány – suttogta fojtott hangon a gondozó, majd hirtelen se szó, se beszéd, kirontott a ketrecből.
Aztán olyan gyorsan történt minden. Belépett pár szomorú ember, és elvitték Lomhát. Néhány gondozó sírt. Még mi, kutyák is elcsöndesedtünk. Egyedül Violetta ugatott, hangosan, kárörvendően.
Aznap úgy tűnt, hogy a menhely élete sosem tér vissza a régi kerékvágásba.
Pedig még ezen az éjjelen csoda történt.


Pamacs múltja - kilencedik fejezet

Egy hosszú kimaradás után végre újra visszatért Pamacs. Jó szórakozást!

Kilencedik fejezet

Január 1.

A menhelyen mindenkinek hiányzott Ugatós… Mindig és mindenkivel barátságos volt, játékos kedve és állandóan verdeső farka mindannyiunk szürke, menhelyi életét vidámabbá tette.

Aznap, úgy tűnt, nem fog történni semmi különleges. Emberek jöttek-mentek, és népes kutyatársaságunkhoz egy Titike nevű, apró keverék is csatlakozott. Majd megérkezett az úgynevezett gyepmester, akivel általában elkeseredett, rettegő, csatakos kutyák tartottak. Viszont az az eb, aki most érkezett, egyáltalán nem tűnt sem kétségbeesettnek, sem megfélemlítettnek. Hatalmas állat volt, dús, kócos bundával. A szagán éreztem, hogy élete nagy részét odakint töltötte, egy olyan helyen, ami a menhelyen kívül van és nagyon veszélyes.

- Mi van, nénike, meg sem szólal? – incselkedett Violetta.
A kócos érkező békés szemeit a vizslára vetette, még sem fel sem morrant.

- Ti kölykök, olyan fiatalok vagytok – szusszant fel végül.

Violetta megértette, hogy a jövevény nem jelenthet veszélyt – igen alacsony – rangjára, úgyhogy megnyugodva elfordult.
Az idősödő kutya egy kiadós fürdetés és fésülés után a mi ketrecünkben kapott helyet. Bazsalikom nem nézte jó szemmel, hogy az érkező gondolkodás nélkül birtokba veszi lakhelyünket.

- Itt minden a miénk – vicsorított rá Bazsalikom figyelmeztetésül.

- Ti kölykök, olyan fiatalok vagytok – szuszogott a jövevény, és leheveredett.
Ismerkedésünk első perceit az igazgató és a gondozónk árgus szemekkel figyelték.

- Szerencsére Pamacs és Bazsalikom tisztelik az idősebbet – bólintott a menhelyvezető.

- Jó döntés volt, hogy ide helyeztük – helyeselt a gondozónk.

- Most már csak nevet kell találni neki. Mit szól a Lomhához?

- Tökéletesen illik rá.

Eltelt a délelőtt, és eljött az idő, hogy kiengedjenek minket a kertbe. Bazsalikommal alig vártuk, hogy játékra bírhassuk új barátunkat. Ám ez nem történt meg. Lomha épp hogy csak kilépett a kertbe vezető ajtón, azonnal elterült a füvön, és a nyelvét lógatva figyelte a játszadozó kutyákat.
Én, Bazsalikom és Violetta hiába bohóckodtunk neki, csak elnézően pislogott.

- Tudsz egyáltalán játszani? – fakadt ki Violetta, ráunva az eszeveszett hempergőzésre.

- Ti kölykök, olyan fiatalok vagytok – pillantott fel fáradtan Lomha.

- Ez a Lomha egy goromba, szenvtelen szörnyeteg! – szitkozódott a vizsla. – Csak három dologra képes: feküdni, azt hajtogatni, hogy mi még fiatalok vagyunk, és ha muszáj, néhányat lépni.

- De hiszen öreg! – kottyantott közbe Tappancs, egy szertelen, izmos keverék. – Nézd már el neki, hogy nem akar játszani!

Violetta tudomást sem vett Tappancsról.
Nem telt el sok idő, egy megtermett ember toppant be a menhelyre. Mindannyian odasereglettünk. Az ember valamiféle „vadászkutyát” keresett. Hosszasan méregetett minket, megtapogatta a testünket, és labdákat dobált nekünk. Végül nem mást, mint Tappancsot választotta ki.
A menhely kutyái irigykedve néztek Tappancs után. Csupán Violetta szeméből sütött káröröm.

- Végre, már nem lesz több gond ezzel a senkiházival! – vakkantotta elégedetten.

Rávicsorogtam, hiszen kedveltem Tappancsot. Violetta erre agresszív morgásban tört ki.

- Azt hiszed, Pamacs, hogy te vagy a főnök, mi? – a szeme villogott. – Majd meglátod! Emlékszel, hogy megtépáztalak azon a napon?!...
Szívesen odasóztam volna neki a mancsommal, de mivel a ketrec fala elválasztott bennünket, beértem egy morgással. A gondozónk úgysem szereti, ha bántjuk egymást.

Pamacs múltja - hetedik-nyolcadik fejezet

Mivel ismét rövid fejezetek következnek, a hetedik-nyolcadik részt is egyben osztom meg.

Hetedik fejezet

December 24.

Azt megszoktuk már, hogy az emberek izgatottak, de most még a szokásosnál is furcsábban viselkedtek!Össze-vissza járkáltak, egy pillanatra le nem álltak. Délelőtt az igazgató egy kis műfenyőfát állított fel a menhely egyik sarkában. A kislánya készített egy "Boldog Karácsonyt!" feliratú plakátot, amit kiszögeztek a menhely kapujára. Délben a menhelyvezető felesége megfésülte Croissant-t, rózsaszín szalagot kötött a nyakába, és külön ketrecbe vezette, melyre ráírták: nem elvihető!
Csak úgy özönlöttek az emberek, és egyre kapkodták el a kutyákat. Egyesek azt sustorogták, hogy a felére csökkent a menhely állatainak létszáma. Igaz is lehetett a pletyka, ugyanis számos ketrecben már senki sem lakott. Ezzel szemben engem nem vittek el, ahogy ketrectársaimat sem.
Estefelé az igazgató és családja egy kis kosárba rakták Croissant-t és hazamentek vele.
A nap fénypontja azonban az volt, amikor a tálamban ráleltem egy finom, ropogós csontra! Beteljesült a régi álmom...

December 31.

Mikor mi, kutyák azt hittük, hogy az emberek nyüzsgésének vége, nagyot tévedtünk! Ugyanis most színes, csillogó hajzattal futkároztak, melynek tetejére csúcsos kis süvegeket biggyesztettek. Ráadásul hosszú, fénylő trombitákkal rótták az utcákat, melyekbe gyakran belefújtak. Néhányan a közeli pubban iszogattak.
Éppen délután volt. Én és a ketrectársaim éppen fogócskát játszottunk a kertben, mikor egy hang ütötte meg a fülünket:
- Megígértem, Julika, hogy újévkor kapsz egy kutyát! - hallatszott egy nő beszéde.
- Ma van szilveszter! - válaszolt egy durcás lányhang.
- Igen. Nos, azért jöttünk ide, hogy válassz egy kutyust!
- Nézd, mami, milyen cuki!
A kislány Ugatóst látta meg, aki kidugta az orrát a kerítésen, és felemelte az egyik fülét, hogy jobban hallja a beszédet.
- Ugye itt lehet kapni kutyákat? - sikkantotta Julika, és behúzta anyukáját a kapun.
- Jó napot kívánok! - lépett hozzájuk az igazgató.Az asszony visszaköszönt, majd így folytatta:
- Megígértem Julinak, hogy újévkor kap egy kutyát. És azt hiszem, már ki is választotta - sandított Ugatósra. Igaza volt.
- Anya, őt szeretném! - mutatott a barátomra a kislány.
- Rendben - mosolygott az igazgató. - Ugatós a neve, és szuka... vagyis lány.
- Ó! pont ilyen kutyust szerettem volna! - tapsolt Juli.
- Akkor Ugatóst elvisszük - biccentett a nő. A menhelyigazgató kiemelte a barátomat a ketrecből, és a kislánynak adta. Juli és édesanyja elégedetten távozott.
- Várjatok! Álljatok meg! Hozzátok vissza Ugatóst! - nyüszített Bazsalikom.
- Hova akarják elhurcolni? - suttogtam letörten, majd vonításban törtem ki. - A legjobb barátom! Jaj, elvitték!
Majd csönd telepedett a menhelyre.


Nyári napfelkelte

Úgy gondoltam, Pamacs múltjáról szóló bejegyzéseim közé bebiggyeszthetnék pár tájleírást, rövid történetet vagy mesét. Íme hát egy nyári napfelkelte leírása.

Nyári napfelkelte

Az éjszaka sötétjéből lassan kibontakozott a lágy fény, és rózsaszínre festette a még szunnyadó tájat. Aztán ez az álmos szín lángoló narancssárgába csapott át, ott égett a házakon mozdulatlan fénynyalábjaival, mintha kigyúlt volna a falu. A napfelkelte sugarai végigvágtáztak az utcákon, meg-megállva minden egyes járókőnél, melyek visszaragyogták csodás fényüket. Aztán a tűz lassan csillapodni kezdett, már csak alig pislákol a házak falain. Végül a hajnal lángjai teljesen és nyomtalanul eltűntek, és ezzel egyidejűleg megjelentek az utcán az első emberek. A nappal friss illata töltötte be a levegőt, átjárt minden apró zegzugot, mígnem felébredt mély álmából az egész környék.

Pamacs múltja - ötödik-hatodik fejezet

Bocsánat Pamacs kalandjainak ideiglenes késéséért. BÚÉK mindenkinek így tíz nap után is! Mivel a kiskutya múltjának ötödik fejezete meglehetősen rövid, úgy döntöttem, egyszerre két részt osztok meg.

"Ötödik fejezet

December 11.

Az emberek buzgón érthetetlen listákat írogattak. De mi, kutyák csak éltük rendes életünket.
Olyan hideg volt, hogy majd' eltörtünk a kanyarban, az emberek mégis már reggel kiengedtek a kertbe. Miközben a hóban játszadoztunk, az emberek a ketrecünkben lévő kukucskálót kopogtatták egy fura eszközzel; ki tudja, miért. Tevékenységük befejeztével visszahívtak minket a ketrecünkbe.
- Brrr, majdnem megfagytam - prüszköltem, és a kukucskálóra pillantottam. Az ugatás a torkomra forrott - vagyis fagyott - a meglepettségtől.
A kukucskálón nem lehetett kilátni!
- Ezzel meg mi történt? - nyögtem ki, mikor elmúlt a megrökönyödésem. Ugatós megrázta a fejét. Ő sem tudta.
- Én már láttam ilyet! - vakkantott Bazsalikom. - Az állattenyészetben, ahol régebben laktam, rengeteg ilyesmi volt. Ott is egy hasonló házban laktunk. Az ablakok mindig nyitva álltak, ám egy hideg őszi napon elzáródtak. Én is ugyanúgy csodálkoztam, mint ti most! A többi kutya magyarázta el nekem, hogy pár spaletta takarta el a kilátást, és ha jobb idő lesz, az ablakok újra kinyílnak.
Meglepett vakkantásokat hallottam. A menhely többi lakója is felfedezte a bezárt kukucskálót.
Mindenesetre örültem, hogy a csontig hatoló, hideg szél nem süvít be a nyíláson, mint akkor, mikor anyát elvitték.

Hatodik fejezet

December 18.

Az emberek rejtélyes arccal sétálgattak ide-oda, hónuk alatt mindenféle titokzatos tárggyal. Még ilyet! Én is Bazsalikom csak meresztettük a szemünket: sohasem láttunk még ehhez foghatót.
Ám Ugatós már igen!
- Ez a karácsony - mondta büszkén. - Ilyenkor az emberek elmennek a boltba, és fenyőfákkal térnek vissza, amit otthon felállítanak. Ezután feldíszítik mindenféle vacakkal, amit meg se lehet enni!
- És? - unszolta Ugatóst Bazsalikom izgatottan.
- Képzeljétek, néha olvadós rudacskákat is raknak a fára, amiknek a vége ég! Gyertyának hívják.
Megborzongtam. Ugatós tovább fűzte a szót:
- Ők pedig ezt nyugodtan, sőt, áhítattal bámulják! - méltatlankodott. - Akár fel is éghet a területük!
- Volt már tűzvész? - kérdeztem a lélegzetemet is visszafojtva.
- Nem... még nem láttam egyet sem - zavarodott meg Ugatós. - Nos, miután az emberek feldíszítik a fát, színes csomagokat tesznek alá, amiket fel is bontanak.
- Hűha! - ámuldozott Bazsalikom.
- Itt is ez fog történni? - kíváncsiskodtam.
- Igen... nem... öhm, azt nem tudom - szégyellte el magát Ugatós, majd a semmibe meredt. Biztos a régi gazdái jutottak eszébe.
Ekkor a gondozók kinyitották a kertbe vezető ajtót.
Ugatóssal játszottam. A barátom egyszer csak megpillantotta Croissant-t, akivel azóta összeismerkedtek, és így szólt:
- Mindjárt jövök, Pamacs. Rendben?
Rábólintottam, mire Ugatós játékosan Croissant után vetette magát.
Csakhamar észrevettem az egyedül bóklászó Fülest.
- Szia! van kedved játszani? - kérdeztem. A csivava rám nézett, és reszketni kezdett.
- Jaj! - rémüldözött. - A félelmetes és kegyetlen pumi, Bazsalikom ketrectársa, Pamacs! Mindig kigúnyol! Engem utál mindenki miatta és a barátja miatt! Minden szava hazugság, senkinek sem kegyelmez! Segítség!
Erre odafutott a párja.
- Ne bántsd Fülest! - visítozott, majd együtt elrohantak.
- Amióta Bazsalikom legyőzte Violettát, Gilbert és párja mindig őt és a barátait piszkálják! - gondoltam dühösen.
Csoda hát, hogy az éjjel óriási csivava-szörnyekről álmodtam?"

Pamacs múltja - negyedik fejezet

Ha mindenki megemésztette Pamacs anyjának elvitelét, íme, itt a történet folytatása.

"Negyedik fejezet

December 8.

Melegedett az idő, az emberek szerint már 0°C volt. Délelőtt havazott, ám a fehér dunna nem sokáig maradt meg az udvaron.
Közben Bazsalikom megkapta a tálat az ajtó előtt, melyből születésem óta még nem evett senki. Én anya etetőjéből lakomázhattam, Ugatósnak pedig maradt a saját tála.
- Ti mindig ilyen finomat esztek? - nyalogatta a szája szélét Bazsalikom, miután felhabzsolta a tápot.
- Igen - szólt Ugatós, én csak bólintottam. - Az emberek szerint a Brémai Muzsikusok gyártja.
- Brémai Muzsikusok? - ámult el a kan. - El kell mondanom valamit: engem egy nagy dobozban hoztak ide. Annak egy résén kiláttam, és egy óriási házat vettem észre! Az emberek azt mondták: nini, itt a Brémai Muzsikusok kutyatáp-gyár!
- Akkora tálat láttál? És tele volt? - emeltem fel a fülem meglepetten.
- Pamacs, Bazsalikom nedm etetőt szemlélt meg, hiszen mondta hogy egy épületet vett szemügyre! - válaszolt a kérdésemre Ugatós, és megrázta a fejét.
- De a Brémai Muzsikusok táp tálban szokott lenni!
- Ház volt, nedm hallottad?!
- Egy tálból esznek, mindig összevesznek! - kiáltott át Violetta a másik ketrecből.
Ugatós éppen vissza akart vágni, de Bazsalikom folytatta a mondókáját.
- Engem mindig valami Jó Cucc kutyaétellel etettek. Azt mondták az emberek, ez a táp márkája - a kan kérdőn nézett ránk, mintha tőlünk akarná tudni, mi is az a márka. - És szerintük finom volt. Pedig... pfúj! Utáltam az ízét, túl édes volt! - Bazsalikom utálkozva hörgött, és kinyújtotta a nyelvét.
- Nézzétek! Valaki hoz egy kutyát! - kiáltottam izgatottan. Csakugyan. Egy pudlit vezettek pórázon. Az ember, aki a nyüszítő kutyát hurcolta maga után, beszélgetni kezdett az igazgatóval.
- Jó napot kívánok! - üdvözölte a menhelyvezető. - Szeretne örökbe fogadni egy kutyát, vagy csak hozott?
- Nem szeretnék vinni - válaszolt az ember. - Nem igazán kedvelem a kutyákat, már bocsánat. Ezt is csak azért vettem meg - bökött a pudlira - , mert megfelelőnek tűnt, hogy elindítsam a Budapesti Kutyák Szépségversenyén. Ugyanis rendkívül szeretnék egy állatkiállításon nyerni! A feleségem beszélt rá, hogy ha más állattal nem sikerült, próbálkozzam meg egy kutyával. De hát ő sem volt alkalmas! - fejezte be az ember.
- Rendben van - biccentett a menhelyvezető. - Hogy hívják ezt a pudlit? - az igazgató mosolyt erőltetett arcára, de hallottam, hogy ezt mormogja: - Szegény szerencsétlen, így kidobni!
- Croissant a neve - az ember hiába próbálta rejtegetni grimaszát. - Ez is a feleségem ötlete volt.
- Aha. Hát akkor viszontlátásra - búcsúzott a menhelyigazgató sóhajtva. - Köszönöm, hogy benézett!
- Önnek is minden jót! - intett vissza az ember a kapuból, és elsétált.
- Gyere, Croissant! - szólt a menhelyigazgató a reszkető kiskutyának, és bevezette a ketrecbe, ahol a tacskó és az erdélyi kopó lakott. - Jorszit már elvitték, te pont elférsz itt!
Violetta egy ideig gúnyosan méregette az újoncot, majd hangosan felkiáltott: - Gyáva nyúl ez a pudli!
Moraj söpört végig a menhelyen, Croissant pedig nyüszítve elrejtőzött ketrece sarkába.
- Először is: kutya - válaszolt a csúfolódásra ingerülten Ugatós.
- És nem gyáva! - morogtam. Violetta megsértődött és tüntetően elvonult az etetőjéhez.
Ekkor bejött a gondozónk, és kinyitotta nekünk a kertbe vezető ajtót.
- Juhé! - kiáltotta Ugatós, és kirohant. Én és Bazsalikom vidáman követtük.
Beagle barátom egy időre elvált tőlünk, hogy megismerkedjen Croissant-al. Én és Bazsalikom fogócskázni kezdtünk, mígnem Violettába botlottunk. A gonosz vizsla mérgesen morgott a ketrectársamra.
- Te a világ urának érzed magad! - morgott fenyegetőzően. - Pedig csak ezt a két együgyű szukát irányítod!
- Nem buták! - vicsorgott Bazsalikom.
- Dehogynem! - nevetett gúnyosan Violetta. - Pamacs is csak áll, és bambán néz. Aztán hová tűnt az a híres Ugatós? Tán elárult téged?
- Mit képzelsz, te utolsó mocskos kiskölyök! - Bazsalikom szeme villámokat szórt. Violetta meglepetésében kivillantotta fogait. Utolsó mocskos kiskölyök? Hogy merte Bazsalikom így nevezni? Majd ő megmutatja ennek az ostobának, ki a főnök!
- Most megjegyzed, hogy engem nem lehet sértegetni! - a gonosz vizsla a ketrectársamra vetette magát. Bazsalikom idejében félreugrott, így Violetta engem kapott el.
- Pamacs? - vicsorgott rám. - Na, most legyél vezér, Bazsalikom!
Azzal a vizsla csépelni kezdett.
- Segítség! - vergődtem. Bazsalikom megpróbált megmenteni. Sokat próbálkozott, míg végre kiszabadított engem Violetta karmai közül. Megharapta a fülét.
- Vaúúú! - ordított a megsebzett ellenfél.
Ebben a pillanatban Füles, Gilbert párja sétált felénk. Mikor meglátta, mi történik, felugatott:
- Kutyák, meneküljetek! - visított. - Bazsalikom legyőzte Violettát! Biztos, hogy ezután mindenkit meg akar ölni! Pamacs is, hiszen a ketrectársa! - hazudozott.
- Menekülj, szerelmem! - üvöltött Gilbert, majd pedig ellenségesen méregetve minket támadópózba állt, hogyha esetleg nekirontanánk.
- Bocsánat, hogy meg mertelek támadni titeket - szűkölt Violetta, és félve tekintett rám és Bazsalikomra. - Mostantól minden parancsotokat teljesítem!
- Rendben; akkor menj a kert másik végébe! - utasította Bazsalikom. Violettát a menhelyi kutyák gúnyos kacagása kísérte.
Egy ideig hallgattam Füles sikítozását, majd egy hangra lettem figyelmes: a gondozók kiáltozva hívták be a kutyáksat a ketrecükbe. Hamarosan mi következtünk.
- Vissza a helyetekre, Ugatós, Bazsalikom, Pamacs!
Engedelmesen bevonultunk. A ketrecben első dolgom volt, hogy egyek. Büszkén csámcsogtam, hogy Brémai Muzsikusok tápot rágcsálok. Ezután lefeküdtem a földre, és elaludtam.

Pamacs múltja - harmadik fejezet

Sajnos sokáig nem írtam, de most pótolom. Íme, itt a Pamacs múltjának harmadik fejezete:

"Harmadik fejezet

December 7.

Rettentő hóvihar dúlt, ezért semelyik kutya nem akart a kukucskáló közelében tartózkodni. Anya se evett a táljából, mert az a rácsos ablak közelében volt. Ugatóstól lopkodta az ennivalót.
- Na de ilyet - vicsorgott a barátom, mikor észrevette anya tolvajlását.
- Maradj csöndben! - nyugtatta anya. - Amúgy is, én vagyok a vezéretek, és ezáltal te is alárendeled magad az akaratomnak!
- Csak addig vagy a főnököm, amíg nem kapunk magunk mellé egy kant! - szegte fel a fejét Ugatós. - És mellesleg, a vezér méltóságát sérti az étellopkodás!
Ugatós ma bal lábbal kelt fel - hogy a mellsővel vagy a hátsóval, nem tudom. Mindenkire morgott, rám is, és az állattenyésztőre is, aki az imént lépett be a menhely kapuján.
- Ezt a kutyát hoztam - mondta az ember, és egy pumira mutatott. - Megvizsgáltuk, és úgy gondoljuk, nem elég jó példány. Mert, ugye, igazgató uram, a jövő érdekében csak a legjobb példányokat tenyésztem tovább.
- Igaza van - bólintott a menhelyvezető. - Parancsol esetleg egy másik kutyát? 
- Igen, köszönöm. Magyar fajtákkal foglalkozom.
- Rengeteg vizslánk van. Szeretne egyet?
- Nem, uram: én csak a ritkább fajtákat tenyésztem.
- Jó hírem van Önnek: tudok adni pumit. Kettő van. Szukák. A fiatalabbat vagy az öregebbet vinné?
- Hmm. Mennyi idős az öreg?
- Hat.
- Nagyszerű! Akkor én elvinném az öregebbet...
- Göndörkének hívják.
- Ó, igen, Göndörke! - búcsúzkodott az állattenyésztő anyával az oldalán. - Micsoda nevek! Nem gondolja? Viszontlátásra!
- Viszlát! - válaszolt a menhelyigazgató, de többet nem mondott, mert anyut ő nevezte el.
Teljesen összetörtem, de nem is volt időm szomorkodni, mert már be is vezették az új kutyát, egy kant a ketrecünkbe. Ugatós természetesen rá is morgott, bár most én is ellenségesen ugattam.
- Tűnj el innét! - vicsorgott a barátom. - Ez a mi helyünk, nem a tiéd!
- Igen, kotródj! - morogtam én is dühösen.
- Mit akartok? Ti csak szukák vagytok, én kan! Vezér! Vessétek magatokat alá az akaratomnak! - válaszolt nekünk az idegen kutya fölényesen.
- Soha!
- Bárcsak eltűnnél a föld színéről!
- Nem is vagy igazi kutya!
Ilyen csúnya szitkok hangzottak el. Mikor a legutolsót az idegen meghallotta, dühének már nem szabott gátat, és felugatott:
- Ez az utolsó esélyetek! Ha nem teljesítitek a parancsomat, végetek lesz!
Ennek a fele se tréfa! Ugatós is, én is megijedtem.
- Szóval? Elfogadtok vezérnek? - kérdezte vicsorogva a kutya.
- I... igen - nyögte ki Ugatós kelletlenül.
Egyszerre a kan vidám lett, megszaglászott minket, megkérdezte a nevünket, játszott velünk. Este, amikor visszaengedtek minket a kis kertből, a menhelyigazgató el is nevezte: Bazsalikom.

Pamacs múltja - második fejezet

Újra itt vagyok, hogy megosszam a "Pamacs múltja" második fejezetét.
Remélem, tetszeni fog. Jó szórakozást!

"Második fejezet

Szeptember 14.

Szép reggel volt, sütött a nap, bár hideg szél fújt. A szomszéd ketrecben Vicsor nyüszített.
- Mi a baj? - kérdezte tőle Ugatós.
- Nem látjátok? Elvitték Jorszit - felelte Vicsor vigasztalhatatlanul.
- Ó! - kiáltott fel most a barátom, mert észrevette a szemben lévő ketrecben a yorkshire terrier megüresedett helyét.
- A legjobb haverom volt - sírt tovább Vicsor.
- Ne szomorkodj, majd hoznak helyette másik kutyát - nyugtatta anya.
- Olyat, mint Jorszi? Yorkshire terriert?
- Lehet.
- Szukát?
- Lehet.
- Nem! Nincs még egy olyan kutya, mint Jorszi!
Valószínűleg Vicsor még tovább sírdogált volna, ha nem jön egy ember. Egy szakállas, vékony ember.
- Egy német juhászt szeretnék - dörmögte a vendég.
- Már elfogyott az összes - válaszolta a menhelyigazgató.
Ekkor odaszaladt Vicsor gondozója.
- Kérem... - mondta.
- Igen, András? - kérdezte az igazgató.
- Az én ketrecemben még van egy példány.
A menhely vezetője a homlokára csapott, de mielőtt megszólalhatott volna, a szakállas felkiáltott:
- Pompás! Kan?
- Igen.
- Kérem, idehozná nekem?
- Ott van: Vicsor.
Fél óra múlva a kutyát elvitte a szakállas. Értetlenül pislogtam a ketrectársaimra, Ugatósra és anyára.
- Itt mindig ilyenek történnek?
- Igen - felelték egyszerre.
Ezután a menhelyigazgató elküldte egy kollégáját, hogy menjen el a Csoma utcába, úgy hallotta, ott egy spicc kutya csavarog. El kell hozni a menhelyre!
Közben ment az élet. A gondozók feltöltötték a táljainkat, Ugatós is, anya is jóízűen evett. Én még túl fiatal voltam ahhoz, hogy ehessek a finom kutyaelemózsiából.
Kiszaglásztam a kukucskálón a kertbe, és vonítani kezdtem.
- Jaj! Miért nem engednek ki? - szomorkodtam.
- Nem tudsz kimenni - válaszolt anya, aki éppen most fejezte be az étkezést.
- Nézd, Pamacs! - csámcsogott Ugatós. - Látod azt az ajtót?
- Látom.
- Ez ki tud minket engedni.
- Jaj, de jó! Köszi, Ugatós, hogy megmondtad! Hogyan tudunk rajta kimenni?
- Várj! Nyugi. Ez csak az ember parancsára nyílik ki.
- Akkor kérjük meg a gondozónkat...

Ugatós hallgatott. Nem tudta, mit kell tenni. Kiengedne-e az ember? Segítséget várva sandított anyura.
- Megpróbálkozhatsz vele - nyújtózkodott anya. - De nem hiszem, hogy megtenné.
- Szóval?
- Kérd meg. Nyüszíts is!
A tanácsra hallgatva Ugatós megkérte a gondozónkat, aki megnézte, van-e ételünk, italunk, megigazgatta a párnát, aztán a homlokára csapott.
- Ki szeretnél menni? Sajnos nem lehet - majd elsétált, de még visszaszólt: - Majd délután! Jó, kiskutyák?
- De kérlek - nyüszített Ugatós, erre azonban az ember csak egy rövid és határozott nemet mondott.
A barátom megmondta anyunak, hogy nem járt sikerrel a dolog, és anya, mivel szundikált éppen, csak a fülét emelte föl, hogy hallotta.
Mit tehettem, én is lefeküdtem a kukucskáló mellé. Később Ugatós is követte a példámat, a párnán elnyújtózva."

Pamacs múltja - első fejezet

Írtam egy hosszabb lélegzetű történetet, mely rövid fejezetekből áll. A címe: "Pamacs múltja". Egy kutyáról szól. Szívesen megosztanám, úgyhogy mostantól a "Pamacs múltja"címszó alatt - fejezetenként - ezt a mesét találhatja meg az érdeklődő. Jó szórakozást!

 

"Első fejezet

Vaú!
Szia! A nevem Pamacs. Figyelj jól rám! Elmondom neked, milyen volt a múltam. Kezdhetem?
Én már egy kutyamenhelyen születtem, ahol az anyukám is. Itt kezdődik az én történetem. Egy hétig csukva volt a szemem, aztán - kinyitottam.

 

Szeptember 13.

Zuhogott az eső, őszi falevelek sodródtak a szélben. Egy ketrecben voltam. Mögöttem egy párna, azon feküdt anya, és hallgatta az eső kopogását a tetőn. A párna mellett anya etetőtáljai. Az egyikben az étel felét bizonyára kiette, mert már alig volt benne valami, a vizes tál azonban tele volt. Ha kinéztem a ketrecrácson, láttam szemben egy másik kutya ketrecét. Ott egy yorkshire terrier, egy erdélyi kopó kölyök és egy tacskó lakott.
A mi ketrecünkben volt még két pár etetőtálka, az egyiket, a rács mellettit, senki sem használta, a másik kettőt, ami anya táljaival szemben helyezkedett el, egy beagle szaglászta, és evett is belőle. Volt még egy ajtó, és egy kis kukucskáló, ahonnan ki lehetett látni a csalán borította kertbe. Ámulva néztem körül.
Miután mindent megnéztem, tanácstalanság vett rajtam erőt. Mit csináljak?
- Kinyílt a szemed, kis Pamacs? - fordult meg most a beagle.
- Igen... megszaglászhatlak? - kérdeztem félénken.
- Persze. Ugatósnak hívnak.
- És jó kutya vagy.
- Aha.
6 óra körül elállt az eső és minket kiengedtek a kis kertbe. Ugatós örült a friss levegőnek, hangosakat vakkantva futkározott, és én is követtem a példáját. De én magasan ugattam, vagyis nem azt mondtam, hogy vau, hanem azt, hogy csau. Ekkor ragadt rám ez a becenév.
Anya játékosan megtámadta Vicsort, aki csaholva harcolt. Ekkor jött oda Violetta, a menhely legrosszabb kutyája, és morgott pár sort.
- Elharapom a nyakatokat, rühesek! - fújtatott.
Gilbert, a csivava ettől annyira megijedt, hogy hanyatt-homlok elrohant a kert túlsó végébe, és elbújt a csalánok között.
- Talán valakivel lehet itt barátkozni - mormoltam. Valóban, találtam is egy barátot: Ugatóst!
Egy fűszálon huzakodtunk, de sajnos, az hamar elszakadt. A pajtásom azonban legyintett egyet a farkával.
- Sebaj!
Ekkor a gondozónk ránk kiáltott. Felsorolta a neveinket:
- Vissza a helyetekre! Ugatós, Göndörke, Pamacs!
- Menni kell! - vakkantotta a barátom. Én követtem, bár a sötétség kezdett izgalmassá válni.
Amint visszaértem a ketrecbe, a párna felé futottam, és morogva védtem azt. Anya észrevette, hogy feltöltötték a tálját, és nekiesett az ételnek. Ugatós azonban csak majszolta a finom elemózsiát.
- Már nem vagyok éhes - jelentette ki egy kis idő múlva, de a vízből azért ivott.
- Ez a párna kényelmesnek látszik, - szaglászódtam - tehát az enyém.
Diadalittasan ráfeküdtem.
- Tévedsz, nem a tiéd. Az enyém - szólt közbe anya.
- Már hogyne lenne az enyém, mikor most rajta pihenek. De nyugi, nem ezen fogok aludni.
Ugyanis lehetett a padlón aludni, mert azt széna borította.
Végül mégis a párnára tettem le a fejem éjszakai nyugodalomra. És valami csontról álmodtam. Mmm!"

A tündérek születése

Hobbim a rövidebb-hosszabb mesék írása - és remélem, amint lehetőségem nyílik rá, nem "csak" hobbi lesz :) Azért indítottam ezt a blogot, hogy megtudjam, másoknak mi a véleménye a meséimről. Íme, az egyik kedvencem:

"A tündérek születése

Biztos történt már veled olyan, hogy a vízparton lógáztad a lábad a vízben, a távolban megcsillant a lenyugvó Nap aranyhídja… Nem gondoltad-e azt, hogy a vízben sok-sok tündér aranyhaja libben? Butaság, gondolod Te, hiszen tündérek nem is léteznek, ez csak a Nap… Rátapintottál a lényegre! Hiszen a gyönyörű tündérek az a ragyogó égitest gyermekei.  Bonyolódik a történet?...

Rendben, elmesélem, mi is történt valójában.

Réges-régen, mikor a világ még friss volt és új, az égben élt két gyönyörű fiatal: Nap, akinek az aranyfürtjei napsugárnak látszódtak a földről, és Hold, a fehér bőrű ifjú leány, kinek éjfekete haja az egész eget eltakarta és a gyöngyök, melyeket beléfűzött, csillagképként ragyogtak. Nap és Hold feladata abban állt, hogy fel-le járjanak az égboltra és megvilágítsák fényükkel a nappalt és az éjjelt. Minden rendben ment, de aztán egyszer egymásba szerettek a Nap és a Hold. Tudták, hogy nem szabad megszegniük a törvényt, miszerint is nem találkozhatnak, de egyre jobban vágyakoztak egymás után. Egy hajnalban, mikor Hold szaladt le az óriási Határ-hegy mögé és egy pillanatra összetalálkozott a felfele baktató Nappal, a fülébe súgta:

-          Még ma délben eljövök hozzád.

Úgy is lett. Mikor a szerelmesek összetalálkoztak, látható lett a világ első napfogyatkozása. Minden földi ember rémülten futott szét a jelenség láttán. Amikor Hold rájött, hogy észrevették, se szó-se beszéd, lerohant az égről.

Csak évek múlva látogatta meg Napot. Ám az átok újra lesújtott rájuk: napfogyatkozás következett be. Hold sírva fakadt, és így szólt Naphoz:

-          Az ősi törvény elválaszt minket egymástól. Csak egy fürtöt hadd tarthassak meg a hajadból, hogy emlékezzek rád!

Nap szomorúan levágta az egyik tincsét. Épp át akarta nyújtani Holdnak, de ügyetlen volt, és kiejtette kezéből. Az aranyló tincs ezernyi hajszállá hullott szét, és a levegőben kacskaringózva megindult a Föld felé. Amint földet értek a hajszálak, egy csapásra szépséges leányokká változtak. Mindegyikük üstöke aranyszínben játszott – akár Napé, és szemük kéken ragyogott – pont, mint Holdé. Néhány hajszál vízbe hullott: azok aranyhalakká lettek.

Nap és Hold gyermekeikké fogadták a hajszálakból átváltozott lányokat, és tündéreknek keresztelték el őket. Innentől fogva felváltva ügyeltek rájuk, az aranyhalakat pedig a félelmetes Viharkirályra és feleségére bízták, kik a vizek felett uralkodtak.

Most már, ugye, választ kaptál a kérdéseidre? Mostantól, ha meglátsz egy aranyhidat, tudod, hogy Nap építette az aranyhalaknak, hogy onnan csodálhassák a szárazföldi világot.

Itt a vége, fuss el véle!"